SZÍNHÁZ: FÉNY A ZÁRTOSZTÁLYON
(Szakmai beszámoló)
Pályázati azonosító
2024. december 31.
2024-ben bemutatták a FÉNY A ZÁRTOSZTÁLYON színdarabot. A mű a HANGMESTER-Online Kft. Művészeti programsorozatán belül, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre, s a bemutató csak az út kezdete volt.
2025-ben a 2024-es bemutató sikerén felbuzdulva turnéra indul a társulat és a tervek szerint magyarországi helyszíneket követően meg sem áll egészen Erdélyig.
>
A darab egy elmeosztályon játszóik, ahova többek között látássérültek is bekerülnek, s az ő élethelyzetük, s mindennapi kiszolgáltatottságuk jelenik meg a többi kezelt beteg életútjában is.
A színdarab történetét és forgatókönyvét Kiss Barna írta, akinek korábbi, látássérült előadóművészekre épülő “VAKON BENNED” című darabját a NEMZETI KULTURÁLIS ALAP támogatásával mutatta be az előadásról elnevezett társulat, mely megalakulása óta folyamatosan dolgozik.
A korábbi előadás sikere után most minden adott ahhoz, hogy NKA támogatással 2024-ben a “FÉNY A ZÁRTOSZTÁLYON”-t is megismertessük a fogyatékkal élő emberek világára nyitott, színházkedvelő közönséggel.
2024-es bemutatók HELYSZÍNEI:
A darab az elmegyógyintézetben játszódik, ahol a látássérülteket külön osztályon kezelik, ugyanis megfelelő gyógyszermennyiség hiányában egyes betegek komoly testi veszélyt jelentenek rájuk. A kórház vezetősége döntött, a szegregáció megtörtént, így a vakok délutánonként elkülönített csoportos kezelésen vesznek részt egy hóbortos pszichiáter vezetésével, akit számos kórházból eltanácsoltak, itt azonban valamiért mindig van üresedés.
A látássérültek délutánról-délutánra egy szabályos körben ülnek egymással szemben. Nem látják egymást és mindent megtesznek, hogy meg se hallják egymás problémáit, mert még a sajátjukkal sem volt idejük megküzdeni. Elzárkózva, olykor agresszívan utasítják vissza az orvos és társaik segítségét.
Bezárva élnek és a látássérült emberekre jellemző bizalmatlanság ebben a speciális helyzetben az átlagosnál is fokozottabban van jelent a délutáni csoportterápiákon.
A darab cselekménye az idő elteltével érdekes és elgondolkodtató fordulatot vesz, mely az orvos szerepén át a nézők szemléletére hat leginkább. Nézőként olyan közel kerülünk a látássérült emberekhez, ahogy még soha, mely közben sokkal több pozitív és legalább annyi negatív benyomást is kiváltanak belőlünk látássérült művészeink, mint azt korábban sejtettük volna. A darab nem idealizálja a sérült embereket.
Nem jóságos bugyuta fogyikként láttatja őket, hanem pont annyi gyarlósággal, esendőséggel és bátorsággal teli “ugyanolyanokként”, amilyenek mindannyian vagyunk. Megmutatja, hogy attól, hogy nem lát valaki, lehet ugyanolyan profi a szakterületén, ugyanakkor lehet épp oly gonosz, vagy irigy, mint szemüveg nélkül is élesen látó társaik. Rávilágít, hogy a fogyatékkal élő ember hátránya nem feltétlenül hat erényeire, de érzkelteti a sérültség nehézségeiből adódó frusztráció kialakulását.
“20 évesen jártam először a zártosztályon a János kórházban. Sajnos egy nagyon közeli hozzátartozóm került be egyik pillanatról a másikra, ám pont ez a hirtelen fordulat és a látogatások alkalmával, bent lakókkal történt beszélgetésekből szerzett tapasztalat ébresztett rá, hogy nincs “bolond” és “nem bolond” ember. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az emberi elme mennyire törékeny és hogy soha nem lehetünk biztosak abban, hogy “márpedig mi nem kerülünk oda”. 20 év telt el azóta és kicsit mélyebbre ásva a témába számos alkalommal nyílt lehetőségem elmeosztályt megjárt, vagy épp oda tartó emberek történeteivel megismerkedni, valamint mélyebbre ásni megborulásikban. 16 éve foglalkozom fogyatékossággal élő emberekkel, s mind körül az egyik legnehezebb élethelyzet a vakság, hiszen egy látássérült embernek ép elmével kell megélnie, hogy nem látja az őt körülvevő Világot. Ezen alapállapotra csak hab a tortánt, hogy sokan a vak embereket valami érthetetlen oknál fogva reflexből értelmileg akadályozottként szólítják meg, gügyögnek velük, lassan beszélnek hozzájuk, pedig a szövegfelolvasó alkalmazásokon szocializálódott látássérülteknél senki nem képes precízebben értelmezni a gyors beszédet.
A FÉNY A ZÁRTOSZTÁLYON-t a humor és az önirónia lendíti előre, ugyanakkor nem titkolt célom a darabbal, hogy rávilágítson, mennyire nincs semmilyen összefüggés a látássérültség, az értelmileg akadályozottság, vagy épp a pszichiátriai gondok között. A forgatókönyv előkészületénél számos pszichológussal és pszichiáterrel egyeztettem a témáról, hogy a szakmaiatlanság esélyét teljesen kizárjuk e tekintetben is.
Segítőim voltak és a mai napig tanácsadóim olyan emberek, akik hosszabb időt töltöttek pszichiátrián, ahova egyik pillanatról a másikra kerültek be, s ma már mosolyogva emlékeznek vissza a benti meglepetésekre” - rendező